„HÉTHATÁRON” Máramarosban

0
194
Csapatunk a koltói fogadáson

Az Iharos Népművészeti Egyesület rendszeresen szervez szakmai gyűjtőutakat „HÉTHATÁRON” címmel alkotói részére, s így történt ez idén májusban is, amikor Máramarost tűztük ki úticélul.

Egyesületünk közel hetven alkotóval rendelkezik, ám csak néhányan dolgoznak főállású alkotóként a kézművesség területén, hiszen az állandó bevétel hiánya, a kemény adóteher, a bizonytalanság nem vonzó ma az átlagember számára. Azon alkotók, akik mégis efelé kacsingatnak, különleges módon kialakítanak egy állandó vevőkört, egy rendszeres webfórumot, vagy egyéb turpisságot, hogy napi bevételeiket biztosítani tudják.

Elvetemült „állatfaj” a kézműves, szoktam volt mondani, és ez tényleg így van, már csak azért is, mert ellenáll a havi pénzügyi nehézségeknek, a piac diktálta megpróbáltatásoknak és időnként a családnak is. Mindezt azért, mert alázattal tekint a hagyományos kézimunkához, az ember teremtette környezethez. Esetünkben kiemelt szerepet kap a tárgyi kézműves kultúra és néphagyomány.

1996-os alapításunk óta számos alaklommal jártunk már közös, egyesületi gyűjtőúton, amikor is ki-ki a maga szakmai területének fontos információit, szakami fogásait begyűjti, majd fölhasználja.

Így volt ez idén májusban is, amikor MÁRAMAROS, Erdély északi megyéje állt kutatásunk középpontjában. Számos esetben jártunk már Székelyföldön, Gyimesben, Háromszéken, Partium vidékén, de valahogy Máramaros kimaradt a felsorolásból.

Máramaros valaha, a XIX. században, fénykorában a soknemzetiség egyik példamutató központja volt, hiszen a magyar, rutén, román, német, zsidó és cseh lakosok egyaránt békességben éltek. Minden nemzetiség hozta a maga erősségét: a magyarok a kézművességet, a ruténok a fafeldolgozás és gyöngy tudományát, a románok a földművelés, a görögkeleti agyagművesség ismereteit és a faragott fakapuk tudományát, a németek a nyomdatechnika és a kézművesség szépségeit, a zsidók a tanult tudományok, mint orvoslás, gyógyszerészet, aranyművesség tudományát, a csehek pedig az üvegművességét tette a nagy közös csöbörbe, azaz a saját ismereteikkel a nagy közös tudomány világát erősítették. A rendszerváltással némileg átalakult e szakmai térkép, és az ipar átalakulásával a múltnak is kevés nyomát látjuk.

Mindezek ellenére a kézműves számára Máramaros még így is tartogat csemegéket. Résztvevő alkotóink negyede tárnoki volt, így elsősorban rájuk hegyeztem ki beszámolómat.

Meglátogattuk Máramarossziget nevezetességeit: a Városházát, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot, a Városi Néprajzi Múzeumot, a Szent Imre herceg templomot, az ’56-os Emlékházat. A környék autentikus kézműves műhelyeiben is jártunk, úgy, mint Szaplonca Festett fejfa-faragó műhelyében, Maria Zapca, szövő-fonó Népművészet mestere műhelyében, a falu patakmosodájában, amely bárki számára lehetőséget ad, hogy a csergéjét, gyapjú-szőttesét vegyszer nélkül tisztára mossa, megnéztük a 300 éves szaploncai rönkházat, amely változatlanul él a hétköznapokban. De ellátogattunk a mai román vidék kézműves műhelyeibe is: megnéztük Visó őrlő-pálinkafőző-kalllómalmát, a felsővisói kalapkészítő-műhelyt, a breb-i fazsindelykészítő műhelyt, a berb-i bocskorkészítőt, a brebi-i fonót, ahol hímzővel, mellyesbunda-készítővel és szövővel is találkozhattunk, valamint egy kerítésfonóval is találkoztunk. A kézműves mesterségeken túl jártunk egy fazekas-műhelyben, számos gyapjúmosóban és néhány múzeumban is: megnéztük Petőfi hagyatékát, Teleki-grófok ingatlanait és az aknasugatagi sós, gyógyvizek eredetei tavait is.

Utunk során Ábel Endre – lesifotós- végig követte az érdekességeket, rendhagyó eseményket.

Ament Éva
Iharos Népművészeti Egyesület elnöke