Soha már…

0
5608

Soha már…
írta: Rovács Júlia

Mikor Tárnokon leszállunk a vonatról, egy végeláthatatlan utca tárul elénk: a Hazatérők útja.

Szeretek végigmenni ezen az úton. Elindulok rajta, belélegzem a kertek virágainak tarka színeit, kószáló illatát.

Nincs alkalom, hogy ne érintene meg az utca neve: Hazatérők útja. Kimondom magamban, s mintegy a múlt ködén át megelevenedve, fölsejlenek előttem mindazok, akik emberöltők óta, leszállva a vonatról, ezen az úton indultak meg otthonuk felé.

Az egész napos munkától elcsigázva, vagy a Velencei-tóban való fürdéstől kitikkadva maguk mögött hagyják a vasútállomást, hogy egy hosszú, egyenes úton elindulva, minden lépéssel közelebb kerüljenek a hazaérkezés öröméhez. Velük lépdelek én is, áthágva a minket elválasztó idő korlátait.

Nézelődöm. Tekintetem köszönti az ismerős házakat, a Templom utcát, a pékséget, Gerti néni cukrászdáját.

Az arcok, melyekkel találkozom, ismeretlenek; a falu más részén nőttem fel, s egyébként is rég elkerültem innen. De mégis: a hazatérők közül vagyok egy.

Hosszan haladok az úton, a hazatérőkén, míg el nem érem az Ősz utcát. Ott befordulok. Az aszfaltos úton megyek, nem a járdán – így szoktuk.

Alig hagyok magam mögött néhány portát, már látom a ház előtti autóbejárót. Várakozással nézek arra; szemem az út szélét pásztázza.

Egyszer csak meglátom: ott áll az édesanyám! Tétován előre lép s kémleli az utat – engem vár.

Mikor meglát, néhány lépést tesz felém, kitárva karjait.

A szomszéd előtt öleljük meg egymást.

– Szia, Kisangyalom! – mondja – Már háromszor kijöttem, hogy nézzem, jössz-e.

Jöttem. Haza.

Aztán bemegyünk a házba.

Édesanyám, D.M.I. emlékére